Rémület. Ahogy magához tért, csak ezt érezte. Nem tudta kinyitni a szemeit. Több tonnásnak érezte azokat. Minden végtagja hasogatott és elzsibbadt az egész teste. Nem tudta hol van és azt sem, hogy mennyi idő telt ez az üldözése óta. Talán már elkapták volna, és a barbár lovagok várbörtönében van, vagy esetleg ez már a vég? Csak egy módon deríthette ki. Hangosat nyögött, hogy valaki felfigyeljen rá.
- Hát felébredt végre? Hogy érzi magát? - egy karakteres, férfias bár kissé remegő hang volt nem is olyan távolról, talán 4-5 méterre lehetett a hang tulajdonosa. Nem érezte benne a fenyegetést és azt sem, hogy rossz szándékú lenne. Most már nagyon kíváncsi volt, hogy hol is van.
- N-nem tudom kinyitni a szemem - dadogta félénken.
- Ugyan, miért játsza itt a megilletődött kislányt? Láttam, mit tett azzal a harcossal. -jelentette ki cinikusan. Csend. Nem szólt semmit. Kezdett benne kételkedni, hogy jó szándékú - e az illető - nem mintha eddig biztos lett volna benne, hogy az -.
- Egyébként a tüneteid arra utalnak, hogy a gyógyszer hatásos volt, amit beadtam neked. - jegyezte meg. Apró üvegcsörömpöléseket lehetett hallani és azt, hogy valami folyadék csöpög valahová.
- Ki vagy te? - kérdezte a lány.
- Nem illene előbb magának bemutatkoznia? Ha nem hozzuk magát ide, mostanra már biztosan a dögevők martaléka lenne. Biztosan nem azért kereste a Fehér Holló rend, hogy megkínálja egy finom vacsorával! Boszorkány lenne? - hirtelen megrázkódott a teste az emlékektől. Azoktól, melyek oly szörnyűek. Hogy ráfogták a boszorkányságot és vérdíjat tűztek a fejére, pedig ő még csak nem is látott igazi mágiát. Éppenhogy csak meg tudott szökni a boszorkánypere után.
- Nem valami bőbeszédű. Pedig a hallgatás beleegyezés. Egyébiránt a nevem Bryan, de maga csak nevezzen Keresztnek. Ennek a falunak a vezetője vagyok, még édesapám hozta létre a családjával. Nyugodjék békében... Jártasságom szerint orvos vagyok. Ja, majd elfelejtettem, Sanitatumban van, a gyógyítók falujában! - a lánynak nem rémlett semmi ilyen név, és még sosem hallott erről a faluról sem.
- De most maga jön. Mi a neve és honnan jött? Ne aggódjon, mi jószándékúak vagyunk és számos másik boszorkányt is rejtegetünk itt a Fehér Holló elől.
- DE ÉN NEM VAGYOK AZ! - fordult ki magából a hölgy. - EGY EGYSZERŰ EMBER VAGYOK, OLYAN MINT MINDENKI MÁS! - kiáltotta hevesen.
- Nyugodjon meg, ne erőltesse meg magad, mert különben örökre ebben az állapotban marad. Mi nem vádoljuk meg. Egyszerűen csak szeretünk másokon szeretni. Nemsokára valószínűleg már kutya baja sem lesz.
Pár órával később...
Hiába mondták neki, hogy még pihenjen és aludjon , nem tudott megnyugodni. Éppen kezdett visszatérni a látása. Homályosan már körvonalozódott neki a szekrény, amely tele volt rakodva mindenféle üvegcsével, azokban pedig színes folyadékok hullámoztak. A falon gyertyák sorakoztak és már kezdett esteledni, szürkület volt. Szörnyen fájt a feje és szédült. Valahogy próbált felülni. Kezével nekitámaszkodott az ágy oldalába és nagy nehezn felsegítette magát. Körülnézett, ezúttal alaposabban. Jobb oldalon tőle egy kisebb szekrény volt, rajta tiszta ruhákkal. Hirtelen magára nézett és elpirult. Nem az a ruha volt rajta. Ezek szerint valaki levette róla... Még a gondolatba is belevörösödött. Kopogást hallott. Gyorsan a hang irányába fordította fejét. Egy férfi lépett be az ajtón. Kopaszodó, ősz hajú és szakállú, vékonyka öregember szakadt ruhában. Valamilyen üvegcsét éppen rázogatott.
- Oh! - mosolyodott el - szóval rendbe jöttél! - a lány felismerte a hangot. Ő volt az a férfi, aki pár órával ezelőtt beszélt vele. Meglepett arckifejezés ült az arcára. Tényleg ő lenne az, aki megmentette? Ez a gyengécske, remegő kezű bácsika?
- Igen... Hála önnek. - mosolygott rá gyengéden. Nem tudott gyanakvó lenni egy ilyen ártatlan bácsika felé.
- Oh, ez nem csak az én érdemem! A falu asszonyai találtak rád amikor tövist gyűjtöttek teakészítés céljából az erdőben. Az egyikük hazajött szólni - történetesen a lányom, Tasha -, hogy egy sebesült van az edőben és két halott. Ahogy kiértem, nagyon meglepődtem. Pedig hidd el kedveském, én már sokmindent láttam a magam hosszú életében! Az a sok vér, ami fogadott és az a két harcos... Szörnyű volt, rossz visszagondolni! Viszont a lányom párja, aki pár perccel később követett engem beazonosította a Fehér Holló jelét a harcosok mellkasán. Ekkor már nem is sajnáltam őket, csak magácskát! Azok a szörnyű emberek.. Hál istennek, hogy megmenekült előlük!
- Maga nagyon rendes ember, és biztosan a többiek is azok, viszont nekem most mennem kell. - azzal megpróbált felállni az ágyból, de csak visszaszédült abba. Az öreg tagadóan mutogatott ujjaival.
- No - no, még itt kell maradnia a faluban pár napig, hiszen ahogy látja nincsen valami jó állapotban! Nem mondom, hogy nem kelhet fel, mert ha így tesz akkor sosem lesz jobb, de a falu területét semmi képpen se hagyja el, mert még kezelésre szorul. Jut eszembe, ezt a keveréket magának hoztam, igya meg lefekvés előtt és akkor jól fog tudni aludni, a gyötrelmek nem fogják bántani. - a felé nyújtott üvegcsében valami zöldes trutyi volt. Egészen úgy nézett ki, mintha most végezte volna el valaki belé a dolgát.
- De nekem tényleg mennem ... - kezdte, de az idősebbik fél megszakította mondatát kissé türelmetlenül.
- Most akkor meg akar gyógyulni vagy nem? - emelte fel a hangját. A lány nagyon sóhajtott.
- És ez a lötty mire jó? - kérdezte mikor elvette Bryantől.
- Nyugtató hatása van. Gondolom szüksége van rá. Egyébként még be sem mutatkozott nekem. Mi a neve? - a zöldszemű rájött, hogy igaza van a Keresztesnek és nemhogy nem tudja sosem meghálálni amit tettek érte, még az adósuk nevét sem tudják.
- Eve Collins vagyok . - A szokásokhoz híven kissé meghajolt az öreg úr felé, hogy kifejezette iránta érzett háláját és tiszteletét.
- Nos akkor kedves Eve Collins, nekem mennem kell, mert a szomszéd házban vár a családom, és mára vacsorát terveztünk! Szívesen meghívnám magácskát is, de sajnos nehéz idők járnak és a feleségem már kissé házsártos. Nem örülne váratlan vendégknek, főleg nem ha egy olyan szép kis teremtést hív meg a férje, mint magácska. Ha megéhezne, tettem a kisasztalra frissen sült cipót - csak magának csempésztem át.
- Rendben, nagyon köszönök mindent és remélem, hogy egyszer majd valahogy meghálálhatom mindezt. Jóétvágyat a vacsorához! - és azzal az idős úr már sarkon is fordult és kiment a házikóból. Eve már nagyon éhes volt, úgyhogy igazán örült az átcsempészett aranybarna cipónak. Lenyúlt érte, és felült az ágyban az ablak felé fordulva, hogy megnézze el tud -e ma még menni innen, vagy nem érdemes mászkálnia. Nem érezte magát kényelemben a kiszolgáltatott helyzetben és teljesen más tervei voltak arra nézve, hogy mit csinál, mint amit Bryan kért tőle. El akart menni. A szomszéd házban zajló dolgokat tökéletesen lehetett látni. Egy meghitt, gyertyafényes családi vacsora. A nagypapa az asztal végén, a mama pedig a másiknál. Lányuk egy fess férfiúval természetesen szorosan egymás mellett ül és beszélget miközben az egész helyet bíbor - arcú, boldog kisgyermekek futkozzák keresztül - kasul. Eve mindig is erre vágyott. Hogy férje és gyermeke legyen, akinek sokkal több boldogságot tudni adni, mint amit ő kapott. Sokáig merengett a múlton mikor is a gusztustalan lötty hatására - amit időközben megivott - álomba szenderült.
Az álomban :
Egy kivilágított, pompás házban volt, ahol a háttérben zenéltek mindenféle híres muzsikusok. A zongora dallamaira az ezüst poharakban a bor hullámozni kezdett és az orgona gyönyörű hangjára a hatalmas ablakokon a házba törni próbáló sötétség csak még misztikusabb volt.Elkápráztató egy hely, de ő mégis szomorú. Ott állt a sarokban, és csak nézte, ahogy az ő "hőse" elveszti az eszét. A hőse, az édesapja. Minél több alkoholt fogyasztott, annál inkább szörnyetegnek látszott. Otthon volt. Otthon? Mégis milyen otthon az, ahol nem tud az ember arcára mosoly lopódzni? Mert nem tudott. Minden este könnyes szemmel tudott csak elaludni, ha éppen el tudott és nem anyja jajveszékelését kellett hallgatnia. A már teljesen szörnyszülötté vált hős felállt az asztaltól, és elindult felé. Félt, rettegett, tudta mi fog következni. Ki fog kapni, pedig ő nem csinált semmi rosszat. Mindig ez volt.
- Mit állsz csak itt? - a szavak talán mégjobban fájtak neki, mint az ütések. Hasító fájdalomként vette őket tudomásul. Megkapta az első pofont is. Arca sajogni kezdett, és a földre zuhant. Itt jött képbe a másik szereplője az ő történetének, az , aki mindig legyőzte a szörnyeteget: Az édesanya.
- Ne bántsd! Ő a lányunk! - próbálta ellökni a férfit az ártatlan kisgyerektől, de ezzel nem ért el semmit. A szörnyeteg tele volt indulatokkal, és a dühtől ahogy ordított már habzott a szája.
- TE NE SZÓLJ BELE MIT CSINÁLOK!- és azzal megütötte. Öklével akkorát sújtott rá, hogy vérezni kezdett. Eve nem bírta tovább. Látta, ahogy anyja több ütés után a földre zuhan és a fejéből folyik a vér, de ha rápillant, ő csak mosolyog.
Valóság:
Hirtelen kinyitotta könnyes szemeit. Pánikolt és gombóc volt a torkában. Kínkeservesen sírt. Ahogy elhúzta kezeit arca elől, csak akkor kzdett benne realizálódni a dolog, hogy csak álom volt. Próbálta megnyugtatni magát. Újra átélte gyerekkorát. Azt az állandó szenvedést, amiben élnie kelllett és amiben él most is. Ezek a sebek sosem fognak gyógyulni. Reggel volt. A nap már hét ágra sütött, és a faluban nagy volt a nyüzsgés, látta, ahogy kipillantott az ajtón, amely félig nyitva maradt amikor valaki behozta neki az asztalon illatozó reggeliét.
AJÁNLOM AZ OLDALT
